Még a szovjet katonák számára is komoly próbatételnek bizonyult az 1941–1942-es tél. A Wehrmachtnak a saját bőrén kellett megtanulnia az igazi orosz tél minden "varázsát". Sok német veterán, aki túlélte a második világháborút, és rémülten vett részt a keleti front harcaiban emlékeztetett nemcsak az „orosz tél”, hanem a nehézségek, hogy a folyamat kitermelése és fenntartása hőség.
Hogyan melegedtek fel a német tankerek a második világháború alatt? Mondjuk: ahogy a bajszos árja "istenük" szolgált, úgy melegedtek. 1944-ig nem próbáltak kályhát vagy fűtőtestet felszerelni a tartályokra. Az első tartály, amelyen legalább valamilyen fűtési rendszer megjelent, a Panzer V - "Panther". Igaz, a zene nem szólt sokáig, és nagyon kevés autó kapta meg az áhított tűzhelyet. És mindez azért, mert 1944-ben a Wehrmacht már nem volt képes a technológiai örömökre. Mindenen spórolni kellett, amit a Birodalom erőforrásainak kimerülése és a szövetségesek folyamatos bombázása miatt lehetett. A komor teuton zsenialitás „igazolásához” érdemes megjegyezni, hogy a tartályos kályhák még a 20. század második felében sem jelentek meg tömegesen.
A legegyszerűbb és leghatékonyabb módja annak, hogy egy német tankban melegen tartsunk, az autó motorja. Ahogy sejtheti, a hő a motorból származik. A probléma az volt, hogy a legtöbb Panzer modell motorterét speciális fallal kerítették el. Az autó tűzbiztonságának javítása érdekében szerelték be, de már -5 Celsius-fokban átka lett a legénységnek. Ezért a német csapatok tömegesen lyukakat kezdtek fúrni a védőelválasztóba, és tömlőket helyeztek oda, hogy a motortérből legalább egy kis forró levegő jusson a harctérbe.
Emellett petróleumégőket, ásós petróleumlámpákat, valamint kémiai hőforrásokat használtak. Az első kettő hatása rendkívül kétséges volt. Sőt, a petróleumlámpákat is közvetlenül megtiltották a tisztek számára, mivel nagy veszélyt jelentettek a tank belsejében. Utóbbiak elég jól melegítettek, de ritkán kerültek tankerek kezébe, mivel elsősorban kamionsofőröknek készültek.